Seggem alá vettem a Merida nagyágyúit!

Első alkalommal veszek részt Merida tesztnapon. A Szeben melletti Păltiniș-en (Szebenjuharos) rögtönzött istállóban sorakoznak a 2020-as év Merida vasai. Szakad az eső, a stoplis cipőmbe fel alá kopogok a piskótaköveken. Lányos zavaromban nem is tudom mitévő legyek, mire rávettem magam, hogy beöltözzek, minden jó bringát elvittek a többiek. Néhány városi és országúti lóg a tartón. Egyelőre nem hoznak lázba, de végül győz a hideg s hogy ne fagyosodjak, amíg kerül valami rendesebb tesztalany elveszek egy Misson Road-ot. A Misson a Merida cyclocross vonala, ami a műfajt illeti tudjuk, hogy ez az országúti terepre vadítása. A Road meg ennek az országutiasítása. Na

nyújtsa a kezét, aki érti itt a logikát.

Mindegy, melegíteni s az időt elütni jó lesz. Egy ideje egy Scultura 400-ast nyüstölök, így egész jó viszonyítási alapom van, hisz a tárcsaféket leszámítva ugyanúgy 105-el szerelt mindkét gép. Néhány km tekerés után két dologra leszek figyelmes: 1. a bringa szépen teszi a dolgát, a tárcsafék is hozza amit kell, de semmi kiemelkedő, 2. (és a lényeg) még mindig rohadt kényelmes, pedig tekergetem itt fel alá. Szóval ott a lábad között egy teljes értékű országúti, de a Sculturához képest érezhetően kényelmesebb.

Elég a játszadozásból,

kerülnek vissza a nagyvadak a depóba. Kezembe akad az eONE-SIXTY és elindulok a sípálya tetejére. Nem kímélem, kifele BOOST módba tolom néha visszakapcsolom lássam mi a különbség, szinte nem is érzem annyira megy a gép kifele. Félúton veszem észre, hogy elfelejtettem váltani is. Pattogtatom a váltót, közben a szám két széle kezdi közelíteni a füleim. Én inkább az az XC-s gyerek vagyok, de amikor elindulunk befele egy kib@szott állatnak érzem magam. Hirtelen megszűnnek az akadályok és csak tépem neki befele… Olyan vagyok ezzel a géppel mint Thor a kalapácsával, Szauron a gyűrűjével, Rossi a Yamahájával. Legyőzhetetlen! Egyik mandiner a másik után, ahol megcsúszok ott hamar ráncba kap a gép, a hoppokat csak úgy nyelik a telók, ahol lendületet vesztek a Shimano E8000 motorja hamar újra játékba hoz. Szapora pulzussal, remegő lábakkal és sárral teli szájjal érek vissza.

Van aki észreveszi, hogy kezdek transzba, esni ezért szól, hogy na akkor itt az idő eONE-Sixty 10K-t is kipróbálni. Itt a cseresznyét a habra 27.5-es hátsó kerék teszi fel. Szeretném hinni, hogy ezért megyek egyre jobban mert kezdem kiismerni a pályát, de rá kell jöjjek ezek a gépek keményen korrigálják a hibáimat. A kisebb hátsókerék miatt olyan fordulékony a gép, hogy bármit csinálok, máris ott a seggem alatt és azt kérdezgeti, hogy “na ennyicske?”, miközben elől csak lazán nyeli a hoppokat és veszi az íveket a 29-es kerék, amit ráadásul 2.5-ös Maxxis-zal öltöztettek. Az izgalomtól megint kezdek megremegősödni, már-már lámpa lázas vagyok, mert ahogy szaggatok befele a vassal megint egy elcseszett sztárnak érzem magam, akit az Eurosport épp élőben közvetít. Na rajtam ne múljon, ne unatkozzanak a nézők küldöm is ahogy tudom, hisz ez a gép mindent elhitet velem. Bármit is meg tudok csinálni!

Gondolom ez kívülről nézve nem volt ennyire katartikus (csak egy csávó csorgadozott lefele egy qurva drága géppel), de én mondom valamit tud ez gép, mert én elhittem neki minden marketinges bulshittet, egyszerűen tényleg a hegy királyának érzed magad…

Még kipróbáltam fullyit, hard trailt, gravelt, városi nyugger cangát minden féle olyan úri huncutsággal, mint az elektromos motor és automata váltó(!), de úgy érzem azokról nem tudnék most ilyen izgatottan mesélni. A nagyvadak mindent vittek s talán ezt jól mutatja az is, hogy mielőtt csuromvizesen elmentem volna átöltözni leakasztottam a Big Nine XT Edition-t is. Mint mondtam ez inkább az én világom s hogy az univerzum újra megtalálja egyensúlyát, visszaülök egy XC gépre és felelevenítem mit is imádok annyira benne. Szépen kimásztunk motor nélkül is, vigyorogtam ahogy kell, de befele már nem tolerálta a sztárkodást. Egyik mandiner, másik mandiner, hopp, izé kezd kicsúszni a kontroll, aztán lesodródok az ívről, de le az útról is. Mint a meg nem szelídített ló, még rúgott egyet hátra, amit én már nem tudtam féken tartani és egy pillanat alatt elváltak útjaink. Kicsit folyt a vér, ment a “hű bazdmeg”, de aztán összeszedtük egymást és begurultunk gond nélkül. Remélem az utolsó sorokat nem olvasta sem a Merida sem a BikeFun munkatársai, akiknek köszönhetőn, ha egy rövid időre is, de megéreztem mit nyújt néhány PRO kategóriás gép. THX

Rock ‘n’ roll, ride ‘n’ roll.